Tanmesék

Betûvetés felsõfokon

» 2006.12.11. 21:34

A két favágó


Az erdõben egymás mellett dolgozott két favágó. A fák törzseinek hatalmas volt az átmérõje. Sokat kellett dolgozni a fakitermeleéssel. Mindketten egyformán jól kezelték a fejszét, de a munkamódszerük nem egyezett: az elsõ kitartó munkával vágta a fába fejszéjét, egyiket a másik után. Ritkán és akkor is csak rövid szünetet tartott. A másik favágó óránként hosszabb pihenõre megpihent.
Naplementekor az elsõ favágó csak a munka felét végezte el. Izzadtan és fáradtan tette le a szerszámot, szinte teljesen kimerült. A második, szinte hihetetlen, de befejezte a munkát. Egyszerre kezdték a favágást és a fák is nagyjából egyformák voltak. Az elsõ favágó nem hitt a szemeinek.
- Nem értem a dolgot - mondta. - Minden órában kiadós pihenõt tartottál és mégis elõbbre vagy.
- Igen, láttad, hogy minden órában megálltam pihenni. Amit viszont nem láttál az az volt, hogy a szünetet arra is felhasználtam, hogymegélezzem a fejszémet - mondta a másik favágó.

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.12.10. 15:14

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi.
Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat.
De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt.
Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni.
És egyedül érezte magát.
És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem."
A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett.
A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "-Neked aztán mindened megvan." De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt  a madár, és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását, és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját.
Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között.
Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje.
A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "-Miért jöttél?"  - kérdezte a halált.
"-Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "-Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
 
(Coelho)
"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.12.09. 18:19

Erhart Kaestner: Mire való a csönd?

A magányosan élõ szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tõle:
- Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esõvíz összegyûjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
- Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit - mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
- Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklõdéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
- Saját arcunkat látjuk a kútban!
- Bizony, amíg zavartam a vizet - mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.12.08. 15:54

A rosszaságról

- Miért rosszak az emberek? - kérdezte a kisfiú. Megfordultam, és
csodálkozva ránéztem. A fiú mögöttem állt, és kíváncsian bámult
rám. Nem ismertem.
- Honnan veszed, hogy az emberek rosszak? - mondtam. - Még nagyon
kicsi vagy, honnan veszed?
- Anyukám mondta. - válaszolt a fiú. - Ő mondta, és neki mindig
igaza van.
Elgondolkodtam.
- Vannak rossz emberek, igen. - mondtam aztán. - De tudod, milyen
sok ember él a Földön? Olyan sok, mint a virágok a réten. Láttál
már virágos rétet? Van ott szép, illatos virág, és van
kellemetlen szagú is. Van ott szúrós, ragadós növény is, és van,
melyiknek az érintése olyan, mint a selyem. Ilyenek az emberek
is. De még a szúrós emberek se rosszak igazán, csak nem mernek
jók lenni.
A kisfiú két tenyere közé fogta két arcát. Mókás volt így, ahogy
töprengett szavaimon.
- De hát jónak lenni a világ legkönnyebb dolga. - mondta. - Vagy
mégsem? - gondolkodott el, majd huncutul elmosolyodott. - A
múltkor az új ruhámban beletapicskoltam a pocsolyába. Csupa víz
lett. Tudtam, hogy nem szabad, de olyan jó volt, ahogy mindenfelé
repkedtek a vízcseppek! Ez a rosszaság?
Felnevettem.
- Nem, ez nem az. Az a rosszaság, amikor olyat teszel, ami
másoknak fájdalmat okoz. Ha bántod őket. Ha csúnyát mondasz
nekik. Ez bizony fáj, és neked is fáj. És akik rosszat tesznek,
nekik is fáj, csak nem beszélnek róla. De az emberek nem rosszak,
csak akkor lesznek azok, ha nem szeretik őket.
- Nem hiszek neked. - mondta a fiú. - Te meg akarod védeni a
rossz embereket, pedig ők azok, akik nem vigyáznak magukra, és nem
akarnak jók lenni. Hiába vagy felnőtt, nem tudsz semmit az
emberekről. Én, ha felnövök, jó leszek, egyszerűen azért, mert jó
akarok lenni, és rászólok magamra, ha rosszaságon töröm a fejem.
És tudom, hogy a ruhámat anyukámnak kellett kimosnia, ezzel
gondot okoztam neki, ezért legközelebb majd nem ugrálok a
pocsolyában. De én tudom, hogy rossz voltam, pedig anyukám nem is
mondta. A rossz emberek pedig nem tudják.
Meglepődve álltam, a fiú pedig elköszönt tőlem. Előtte még ennyit
mondott: - Bácsi, ha legközelebb egy kisfiú kérdez tőled valamit,
mondd azt, hogy nem tudod a választ.
Azzal elment. Picit haragudtam erre a kisfiúra, de aztán mire
hazaértem, már rájöttem, hogy igaza volt. Bizony van, hogy a
gyerekek okosabbak, mint a felnőttek.

"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.12.07. 19:49

Az Ablak

 


    Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva. Beszélgettek a családról, feleségrõl, gyerekekrõl, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az idõt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvõ embert egy idõ után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta õket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós játékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve.
    Miközben az ablak melletti beteg kimerítõ részletességgel írta le a kinti világot, a másik, folyton fekvõ behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetrõl beszélt. Bár a folyton fekvõ ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte õket a másik érzékletes leírása alapján. A napok és hetek teltek. Egy reggel a betegeket fürdetni készülõ nõvér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
    Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belsõ ágyon fekvõ beteg kérte, hogy a másik ágyban fekhessen. A nõvér szívesen segített, kényelembe helyezve õt azon az ágyon, majd magára hagyta. Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak egy tûzfalra néz. Megkérdezte a nõvért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot. A nõvér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem láthatta a falat sem. Valószínûleg csak bátorítani akarta Önt! - mondta a férfinak.

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.12.06. 18:19

Bruno Ferrero: A két jégtömb

 

Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdõ közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetõsen hûvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésrõl" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükrõl. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörûen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal késõbb egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegõt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökbõl két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregbõl és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükrözõdött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükrözôdött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
 

Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

 
"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.12.06. 18:15

Bruno Ferrero: A két jégtömb
Volt egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdõ közepén. Makacs közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetõsen hûvös volt. Néhány "jónapot", egy-két "jóestét". Semmi több. "Jégtörésrõl" szó sem volt. Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükrõl. Így nem történt semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepõ módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte: - Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot! - mondta a másik.
A borz nem várta meg, amíg megismétli. Fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal késõbb egyszer délben, ahogy a napfény felmelegítette a levegõt, az egyik jégtömb észrevette, hogy olvadni kezd, és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt érezte. Pár nap múlva a jégtömbökbõl két kis folyócska kezdett csordogálni. Ki is folytak az üregbõl és nem messze onnan, csillogó kis tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükrözõdött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is. Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van egymásra.
Jött két tengelice és egy pacsirta, hogy szomjukat oltsák. A rovarok ott zümmögtek a tó körül, egy puha, hosszú farkú mókus pedig megfürdött benne.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak. 
 
Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás. Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat, akik körülöttünk élnek.

"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.12.05. 23:24

Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: - Nem hinném, hogy ismernélek benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit.
- A ház ura itthon van? - kérdezték.
- Nem - válaszolta az asszony. Nincs itthon.
- Akkor nem mehetünk be - felelték.


Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.
- Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket.
- Együtt nem mehetünk be a házba, felelték.
- Miért nem? - kérdezte az asszony.


Az egyik öreg magyarázatba kezdett: - Az ő neve, Jólét, - mutatott egyik barátjára. Majd a másikra mutatva azt mondta: - Ő a Siker és én vagyok a Szeretet. Majd így folytatta: - Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket akarjátok behívni.


Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj megörült. - Ez nagyszerű! - mondta. Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!
A felesége nem értett egyet: - Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával: - Nem lenne jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!
- Hallgassunk a menyünkre - mondta a férj a feleségének. Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget: - Melyikőtök Szeretet? Kérlek, gyere be, és legyél a vendégünk!


Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert: - Én csak Szeretetet hívtam, ti miért jöttök?
Az öregek egyszerre válaszoltak: - Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik kettőnek kint kellett volna maradnia. De mert, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda mi is vele tartunk.

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.12.04. 20:05

Kicsit másabb, mint a "hagyományos" tanmesék, de nekem nagyon megtetszett.

A reptéren két szál fehér rózsát vett a lány. A búcsúzáskor ezt mondta a fiúnak :
- Ne írj levelet! A rózsák mindig el fogják mondani, mi történik velünk. - az egyik szálat átnyújtotta a fiúnak - Vigyázz rá! Most mennem kell.
- Viszontlátásra egy év múlva! - válaszolta a fiú, és a szívéhez szorította a rózsát.
Lassan vánszorogtak a napok. A fiúnak nagyon hiányzott a lány. Semmihez sem volt kedve, alig mozdult ki otthonról, de a lakásban is csak kóválygott fel s alá.
Az első hetekben gyakran leült a rózsa elé - az ágya mellett tartotta, egy kis szekrénykén - , és hosszú órákon át csak nézte, egyre csak nézte, miközben a lányra gondolt. És a rózsa, amelyik nem tudott elhervadni, együttérzőn mosolygott rá.
Eltelt egy hónap. A fiú most már ritkábban ült le a virághoz. Kezdte unni az egyedüllétet, el-eljárt a barátaival szórakozni.
Aztán egy nap megismerkedett egy másik lánnyal. Ettől kezdve a rózsa határozottan zavarni kezdte - ám kidobni mégsem merte. Ám egy nap megbeszélte azzal a másik lánnyal, hogy az másnap este feljön hozzá.
A fiú egész délelőtt a rózsát figyelte. Úgy tűnt neki, a virág fájdalmas-szemrehányón néz vissza rá. Órák teltek el így. Aztán a fiú felpattant a helyéről.
- Micsoda hülyeség ez! - kiáltotta - Elég volt ebből!
Azzal felkapta a rózsát, földhöz vágta, és összetiporta. És aztán eljött az este.
Valahol messze, egy másik városban, egy másik szobában, egy fiatal lány feküdt holtan a földön. A lány mellett egy szál fehér rózsa hevert a padlón összetörve, szétmorzsolva. Valaki jól láthatóan összetaposta.

(...)

"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.12.03. 21:15

Sziasztok!

Igyekszem a tanmesének megfelelni, igaz nem saját szavaimmal.

Jöjjön akkor a Tanmese,  Advent első  vasárnapján:

                                                        A szeretetről

Szeretetet lehet adni és lehet kapni. csak egyet nem lehet:szeretetet  zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik, szeretetre éhesek.

    Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetsséggel szerezte meg. Az összhang legtökéletesebb és  legszerencsésebb formája, mikor  az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg,  hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot,: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk.

Még gyöngédséget és szenvedélyt is  lehet zsarolni: de a szeretet szuverén.

                                                                                      / Márai Sándor/

 

JULI
julyetta
Újonc
 
Hozzászólások: 11
Csatlakozott: 2006.11.26. 12:31
Tartózkodási hely: Budapest

» 2006.12.03. 21:14

Sziasztok!

Igyekszem a tanmesének megfelelni, igaz nem saját szavaimmal.

Jöjjön akkor a Tanmese,  Advent első  vasárnapján:

                                                   A szeretetről

Szeretetet lehet adni és lehet kapni. csak egyet nem lehet:szeretet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik, szeretetre éhesek.

    Nyilvánvaló, hogy vagy szeret az ember, vagy szeretik: ezt a váltóáramot a természet kérlelhetetlen következetsséggel szerezte meg. Az összhang legtökéletesebb ls legszerencsésebb formája, mikor  az egyik különösebb lázadozás nélkül tűri, hogy a másik szeresse. A természet végül is kegyes: igaz, soha nem adja meg,  hogy az szeressen, akitől ezt reméljük, de módot ad arra, hogy korlátlanul szeressük azt is, aki bennünket nem szeret. Csak egyre nem ad módot,: hogy könyörgéssel, váddal, támadással vagy esdekléssel mástól szeretetet zsaroljunk.

Még gyöngédséget és szenvedélyt is  lehet zsarolni: de a szeretet szuverén.

                                                                                      / Márai Sándor/

 

JULI
julyetta
Újonc
 
Hozzászólások: 11
Csatlakozott: 2006.11.26. 12:31
Tartózkodási hely: Budapest

» 2006.12.03. 12:24

Ma van Advent első vasárnapja, egyre közelebb van a karácsony.

Adventben jó egy kicsit elcsöndesedni, elmélkedni, hogy a karácsony szent ünnepére felkészültek legyünk és ezáltal még nagyobb legyen az örömünk.

Ehhez a felkészüléshez szeretnék hozzájárulni (hát nem ígérem, hogy napi egy, mert azt egyedül nem bírnám) minél több tanmesével. Ezúton kérek mindenkit, hogy aki az adventi időszakban ide tanmesét ír, az ezzel a céllal tegye! "Akinek van füle a hallásra az hallja meg." :)

A vízhordó

Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap -a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta a dolgát, de a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak feleannyit tudott teljesíteni.
A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál.
- Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé.
A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
- Észrevetted, hogy virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.

Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.

 

„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.09.16. 14:26

Gyerekek mi ez a nagy halál-mizéria? ::grin::
DON ' T FEAR THE REAPER.
Hálás_Hullák
Újonc
 
Hozzászólások: 64
Csatlakozott: 2006.04.03. 20:22

» 2006.09.16. 10:29

Ez viszont tanmese, de iszonyat borult ::rotfl::

Halál és ami utána jön

http://www.co.uk.lspace.org/books/dawcn/dawcn-hungarian.html

Carnival
Újonc
 
Hozzászólások: 23
Csatlakozott: 2006.07.09. 15:49

» 2006.09.16. 10:21

Ez viszont tanmese és iszonyat borult ::rotfl::

A halál és ami utána jönMikor a Halál találkozott a filozófussal, az igen izgatottan így szólt:- Ebben a percben, Te is beláthatod, én egyszerre vagyok halott és élő.A Halál sóhajtott. Istenem, mégegy - gondolta. - Megint a kvantumról kell vitatkoznom. Nem szeretett filózofusokkal találkozni. Mindig megpróbálnak kibújni.- Beláthatod - Mondta a filozófus, míg a Halál mozdulatlanul figyelte a homokórát, ahogy az élete szemcséi leperegtek - minden apró részecskékből áll össze, melyek -különös módon- egy időben több helyen vannak. De a dolgok, melyek ezekből az apró részecskékből vannak összerakva, inkább egy helyen vannak egy időpontban. Ez nem tünik helyesnek a kvantumelmélet szerint. Folytathatom?IGEN, DE NEM AKÁRMEDDIG, MINDEN MÚLANDÓ. - Mondta a Halál. Nem vette le tekintetét a szemerkélő homokról.- Nos, akkor ha elfogadjuk, hogy végtelen mennyiségü univerzum létezik, a probléma megoldódik! Ha korlátlan mennyiségü univerzum áll rendelkezésünkre, ez az ágy milliókban is ott lehet, egyidőben!MOZOG?- Micsoda?A Halál az ágy felé biccentett. - ÉRZED, AHOGY MOZOG? - mondta.- Nem, mivel én is milliónyi példányban létezem, és -ez a legjobb rész- néhányban nem távozok el hamarosan! Minden lehetséges!A Halál a kaszája markolatán kopácsolt, amíg ezt átgondolta.ÉS MIRE AKARSZ KILYUKADNI?- Nem pontosan haldoklom, igaz? Te már nem vagy többé bizonyosság. A Halál sóhajtott. Űr, gondolta. Az a probléma. Soha nem volt ilyen gond az örökké felhős világokon. De ha egyszer az emberek meglátják azt a hatalmas ürt, elkezdik kiterjeszteni elméjüket, hogy betöltsék.- Nincs válaszod, mi? - Mondta a haldokló filozófus - Kicsit idejétmúltnak érezzük magunkat, mi?EZ EGY REJTVÉNY MINDEN BIZONNYAL - mondta a Halál. Régebben imádkoztak, gondolta. Persze nem volt benne biztos, hogy az ima valaha is müködött. Egy picit elgondolkodott. ÉS ÉN A KÖVETKEZŐKKÉPPEN VÁLASZOLOK RÁ. - Tette hozzá - SZERETED A FELESÉGED?- Micsoda?A HÖLGYET, AKI TÖRŐDIK VELED. SZERETED?- Természetesen igen.EL TUDSZ KÉPZELNI OLYAN KÖRÜLMÉNYEKET, ANÉLKÜL HOGY A MÚLTAD BÁRMIBEN IS MEGVÁLTOZNA, MELYEK KÖZÖTT EBBEN A PILLANATBAN FELKAPNÁL EGY KÉST ÉS LESZÚRNÁD? – kérdezte a Halál - CSAK A PÉLDA KEDVÉÉRT.- Semmiképpen!DE AZ ELMÉLETED SZERINT MUSZÁJ. A VILÁGEGYETEM FIZIKAI TÖRVÉNYEI SZERINT EZ KÖNNYEDÉN LEHETSÉGES, TEHÁT MEG KELL TÖRTÉNNIE, ÉS MEG IS TÖRTÉNIK RENGETEGSZER. MINDEN PILLANAT TÖBB BILLIÓNYI PILLANAT ÉS EZEKBEN A PILLANATOKBAN MINDEN, AMI LEHETSÉGES, AZ ELKERÜLHETETLEN. MINDEN IDŐ ELŐBB-UTÓBB EGY PILLANATBAN FUT ÖSSZE.- De természetesen van választásunk…VAN VÁLASZTÁS? MINDEN AMI MEGTÖRTÉNHET, MEG KELL, HOGY TÖRTÉNJEN. AZ ELMÉLETED SZERINT MINDEN UNIVERZUMHOZ, MELYBEN NEMET MONDASZ, TARTOZIK EGY MÁSIK, AHOL IGENT. DE AZT MONDTAD SOHA NEM GYILKOLNÁL. A KOZMOSZ SZERKEZETE MEGRENDÜL A HATALMAS BIZONYOSSÁGODBAN. AZ ERKÖLCSI FELFOGÁSOD OLYAN ERŐSSÉ VÁLIK, MINT A GRAVITÁCIÓ.Az ür igazán rengeteg mindenért felelős - gondolta a Halál.- Gúnyolódsz?VALÓJÁBAN NEM. LE VAGYOK NYŰGÖZVE - mondta a Halál - AZ ESZME, AMIT ELÉMTÁRTÁL, KÉT MAJDNEM MISZTIKUS HELY LÉTEZÉSÉT BIZONYÍTJA. VALAHOL VAN EGY VILÁG, AHOL MINDENKI A JÓT, AZ ERKÖLCSÖSET VÁLASZTOTTA, AZT, MELY AZ ÖSSZES TÁRSA BOLDOGSÁGÁT A LEHETŐ LEGNAGYOBB SZINTRE EMELTE. TERMÉSZETESEN EZ AZT IS JELENTI, HOGY VALAHOL MÁSHOL VAN EGY FÜSTÖLGŐ VILÁGMARADVÁNY, AHOL NEM...- Ne már! Tudom, mire célzol. Én soha nem hittem ebben a Menyország-Pokol értelmetlenségben!A szoba kezdett sötétedni. A kaszás szerszámának pengéje körüli kék fény egyre nyilvánvalóbbá vált.BÁMULATOS - mondta a Halál - VALÓBAN BÁMULATOS. HADD EMLÍTSEK MEG MÉG EGY GONDOLATOT: NEM VAGYTOK TÖBBEK, MINT EGY SZERENCSÉS FŐEMLŐSFAJ, MELY A TEREMTÉS BONYOLULTSÁGÁT EGY OLYAN NYELV SEGÍTSÉGÉVEL PRÓBÁLJA MEGÉRTENI, MELY AZÉRT FEJLŐDÖTT KI, HOGY MEGMONDHASSÁTOK EGYMÁSNAK, HOL VAN AZ ÉRETT GYÜMÖLCS.Levegőért küzködve szólt a filozófus:- Ne szórakozz!A MEGJEGYZÉS NEM AKART LEKICSINYLŐ LENNI - mondta a Halál - A KÖRÜLMÉNYEK ELLENÉRE HATALMAS FEJLŐDÉST ÉRTETEK EL.- Sikeresen levetkőztük idejétmúlt babonáinkat!HELYES - mondta a Halál - EZ A LELKESEDÉS. CSAK ELLENŐRIZNI AKARTAM.- Hajolt előre.
ÉS ISMERED AZ ELMÉLETET, MELY SZERINT EGY APRÓ RÉSZECSKE ÁLLAPOTA HATÁROZATLAN AMÍG VALAKI MEG NEM FIGYELI? GYAKRAN EMLEGETNEK EGY MACSKÁT A DOBOZBAN EZZEL KAPCSOLATBAN.
- Igen - mondta filozófus.- JÓ - Válaszolta a halál. Felállt, ahogy az utolsó fényfolt is eltünt. Mosolygott.LÁTLAK... 

 

Carnival
Újonc
 
Hozzászólások: 23
Csatlakozott: 2006.07.09. 15:49

» 2006.09.15. 17:08

A színész és a Halál

http://member.rpg.hu/cu/cuo25/szinesz.htm

Belinkeltem mert kiírta, hogy hosszú. Ez nem igazán tanmese és nem is ars poetica. Nem tudom ki írta, de gyönyörű ::crying:: szerintem ::happy:: 

Skellig
Újonc
 
Hozzászólások: 442
Csatlakozott: 2006.05.09. 13:33

» 2006.07.30. 12:19

A sokízű szerelem 

- Tulajdonképpen mi a szerelem? - faggattam anyámat.
- Jó üzlet! - mondta.
- Üzlet?
- Hát ha úgy tetszik, befektetés, ami szépen kamatozik.
- Ezt meg hogy értsem?
- Adok-kapok alapon. A felcseperedő ember eleinte egészségesen önző. Minden teremtett lény közül önmagát szereti legjobban. De csak amíg hatalmába nem keríti a szerelem, mert attól fogva a társát már jobban szereti önmagánál. És ha a szerelem kölcsönös, a társa is jobban szereti önmagánál őt. Így kapnak mindketten többet, mint amennyijük volt. És szeretetből kapnak többet, ami a legnemesebb valuta. Apránként kóstolgasd a szerelmet, úgy tisztábban érzed az ízét.
- Tehát, sok ízű a szerelem?
- Csak annyira, mint egy ünnepi vacsora. De az is aperitiffel kezdődik. Ha átugorja az étvágygerjesztőt, vacsora után már nem fog ízleni.
- És a szerelemben mi az étvágygerjesztő? A nagy nyitány?
- A várakozás az első csókra érett pillanatra. A sok-sok kis remegés, ami ott dobol az ereidben és felforrósítja a véredet. Aztán az áhitat, ami körüllengi az első tétova csókot és egy, a hajadon végigfutó kéz simogatása, amelybe belebizseregsz a talpadig... Ha mindezen átsiklasz, mint egy lengőajtón, olyat hagysz magad mögött, amit soha meg nem találsz. Hiába keresed majd harminc évesen, amikor asszonyi tudásod tükrében már felismered, hogy érték. Ezeknek az éveknek a hamvas báját többé vissza nem csalogathatod az időből. A nekik fenntartott hely a lelkedben örökre kongóan üres marad.

"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.06.28. 11:40

Még nem néztem teljesen végig atopicot, de amit sikerült elolvasnom, az agayon szép. :) ::hug::

Akit érdekelnek az ilyesféle történetek (konkrétan olyasmikre gondolok, amik az első pár hsz-ben olvashatók), annak ajánlanám Jorge Bucay Életmesék c. művét.
Pszichológia és tanmese egyben. :)

I want to find the secret path
A bird delivered into my heart...
Avatar
Myrafelle
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1143
Csatlakozott: 2005.04.23. 18:09
Tartózkodási hely: Tata

» 2006.06.24. 16:28

Ez RIchard Bach Illúziók címû könyvének az elejérõl van.
Maga a könyv nem ilyen végig, csak ez a része, és az egészet beírnám szívesen mint tanmesét, de megelégszem ennyivel. :)

(...)

És így beszélt hozzájuk: - Mindannyiunknak hatalmunkban áll választani egészség és betegség, szabadság és szolgaság között. A miénk a döntés, nem pedig bárki másé.

Megszólalt erre egy molnárlegény: - Te könnyen beszélsz, Mester, mert terád gondot viselnek, nem úgy, mint ránk, és neked nem kell a mindennapi betevõért gürcölnöd, mint nékünk. Ebben a mi világunkban az embernek keményen meg kell dolgoznia a megélhetéséért.

A Mester felelt neki, mondván: - Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizû, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverõ ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt: "Elegem van már ebbõl a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyõzõdni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."

A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idõ múlva felemelte a folyómeder fenekérõl, és többé már nem ütõdött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiálltottak fel: "Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de õ repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"

És a sodrodó így szólott: "Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.

De õk csak egyre azt kiáltozták: "Megváltó", és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következõ pillanatban a sodródó eltunt a szemük elõl, õk pedig ott maradtak és legendákat találtak ki maguknak holmi megváltóról.

"All statements are true in some sense, false in some sense, meaningless in some sense, true and false in some sense, true and meaningless in some sense, false and meaningless in some sense, and true and false and meaningless in some sense."
Avatar
Ygral
Újonc
 
Hozzászólások: 361
Csatlakozott: 2005.07.18. 14:32
Tartózkodási hely: Budapest

» 2006.06.18. 14:32

Volt egyszer egy rózsakert.
Milliónyi rózsa ontotta nap, mint nap illatát, élte mindennapos életét.
A zsenge rügyekbõl egyszer egyszerre pattant ki két egyformám harmatos rózsabimbó. Külsõre teljesen egyformák voltak ugyan, ám mindketten mást gondoltak rövidke életükrõl.
Az egyik így gondolkozott:
"Gyönyörû ez a reggel, amint a nap kisüt, széttárom szirmaimat, hogy aki csak erre jár, élvezhesse illatomat."
Így is tett. Amint a nap sugarai megsimogatták, kinyílt és bõven ontotta bódító illatát.
Ám még szinte dél sem volt, szirmai hervadni kezdtek, és estére teljesen elhervadt.
A másik harmatos rózsabimbó így gondolkozott:
"Én bizony nem fogok akárkinek illatozni. Az én illatom különlegesebb, mint a többieké. Csak annak tárom szét szirmaimat, hagyom élvezni illatom, akit én választok ki, aki érdemes erre.”
Múltak az órák, de õ senkit sem talált megfelelõnek magához. Így jött el az este és ez a rózsabimbó is elpusztult, anélkül, hogy kinyílt volna.

"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.06.02. 14:41

A sziú indiánok imája

Ó, nagy Szellem,
Akinek hangját hallom a szélben,
S akinek lehelete életet ad
Az egész világnak, hallgass meg engem!
Odalépek eléd,
Én, sok gyermeked közül egy.
Kicsi vagyok és gyönge.
Szükségem van a Te erõdre
És bölcsességedre
Engedd, hogy szépségben járjak
S hogy szemem mindig meglássa
A bíborvörös naplementét!
Engedd, hogy kezem
Tisztelettel érintse a dolgokat,
Amiket Te alkottál,
Hogy fülem meghallja a hangodat!
Ajándékozz meg bölcsességgel,
Hogy amit népemnek tanítottál,
Amit beleírtál minden falevélbe,
Elrejtettél minden sziklába, megismerjem!
Nem azért keresem az erõt,
Hogy fölébe kerüljek testvéreimnek,
Hanem hogy le tudjam küzdeni
Legnagyobb ellenségemet: önmagamat.
Tégy készségessé engem,
Hogy tiszta kézzel és nyílt pillantásokkal
Léphessek eléd, hogy lelkem
Ha életem elveszti színét,
Mint a lemenõ Nap,
Szégyenkezés nélkül járulhassak eléd!
„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.05.11. 21:14

Egy szép napon az erdei állatok versenyt rendeztek saját szórakoztatásukra. Építettek egy magas falat és megkérték a békákat másszák meg. Csábító volt a fõdíj, finom falatok, így hát sok jelentkezõ akadt a feladatra. Körbegyûltek az állatok, nyulak, medvék, rókák és farkasok, no meg persze vaddisznók. Felharsant a kürtszó és kezdetét vette a viadal. Legalább ötven béka indult neki a meredek falnak.
-Úgy sem sikerül nekik- mondta egy nyúl és mikor kimondta három béka le is esett a földre.
-Túl gyengék ehhez!- harsogta a medve és láss csodát: tíz béka megint lepottyant a talajra.
-A békák nem is tudnak falat mászni- nevetett a vaddisznó, erre vagy húszan zuhantak le a falról!
Ez így ment egészen addig, míg csupán egyetlen béka haladt a csúcs felé. Õ viszont már majdnem felért.
-Le fog esni- morogta a farkas de nem így történt. A béka felért a csúcsra! Egyedül az ötvenbõl,, egyedüli békaként teljesítette a távot. Pedig olyan kis vézna béka volt. Az állatok körbeállták.
-Gratulálunk, hogy sikerült épp neked?-kérdezte a róka.
-Mi a titkod?- kérdezte egy másik béka. - Gyakoroltál?-szegezte neki kérdését a farkas. Csakhogy a béka csendben maradt. Ekkor döbbentek rá: a gyõztes béka SÜKET! Õ nem hallotta, nem hallhatta a kétkedõ, lekicsinylõ és pesszimista megjegyzéseket. Csak saját belsõ hangját hallotta:-Feljebb, feljebb, feljebb! –mondogatta magában. Tudta, hogy képes rá és nem vették el önbizalmát.
Mert lássuk be, nap mint nap találkozunk olyanokkal akik ezt sulykolják belénk. Úgyhogy tanuljunk meg a kellõ idõben süketté válni! Olyankor csak saját, õszinte belsõ hangunkra hallgassunk!
Akkor többször érünk fel a csúcsra.
"mert kint nem tetszik semmi sem, s mert győzni nem lehet a tömegen..."
Shamandalie
Újonc
 
Hozzászólások: 143
Csatlakozott: 2006.01.01. 00:11
Tartózkodási hely: Szombathely, Budapest

» 2006.05.09. 20:58

Egyik példaképem, Kassai Lajos: Lovasíjászat címû könyvébõl.

„Kedvenc állataim egyike a varjú. Jónéhány alkalommal került hozzám sérült vagy fészkébõl kiesett fióka. Ezeket felneveltem, és elengedtem vagy megtartottam. A betanított példányokat vittem az edzéseimre, és amíg én gyakoroltam, õk gubbasztottak egy közeli fa ágán, vagy gyûjtögették az apró férgeket a réten. A nap végeztével elkezdtem veszettül károgni, mire kis kedvencem fölreppent és leszállt a kezemre. Ilyenkor kapott egy egeret jutalomból, és már vágtattunk is hazafelé. Rengeteg élményem fûzõdik ezekhez a rendkívül intelligens kis varjakhoz. Leírhatatlan az az érzés, amikor elengedsz egy madarat, õ elrepül, ponttá zsugorodik a távolban, majd hívó szavadra visszajön és leszáll a kezedre. Természetesen ez nem történik mindig így.
Kedvenceim egyike volt Á, egy gyönyörûszép dolmányos varjú. Karomon ült, míg kivágtattunk a völgybe, és amikor megérkeztünk, elengedtem. A leszállt a rétre, és két pofára tömte a tücsköket és bogarakat. Aznap még rengeteg dolgom volt, így sietnem kellett az edzéssel, hogy idejében hazaérjek. Amíg visszafelé haladtam a pályán, szemem sarkából mindig figyeltem ezt a kis terminátort. Hatalmas szõrös hernyók és arasznyi földigiliszták tûntek el feneketlen begyében. Annak ellenére, hogy nagyon siettem, szokásomhoz híven mindig csak akkor fejeztem be a gyakorlást, ha az utolsó lövéssel meg voltam elégedve, ami a kapkodás miatt az Istennek sem akart összejönni. Mikor végre sikerült, felszedtem felszerelésemet, felhúztam a kesztyûm, és már lóbáltam is egy kövér egeret ennek a kis szárnyas fejvadásznak. A jól ismert gesztus láttán már repült is felém, miközben én összeráncolt szemöldökkel pillantottam órámra. Jézus, el fogok késni! Ebben a pillanatban madaram vett egy enyhe kanyart, és a közeli diófa egyik kiszáradt ágán landolt. Láttam, ahogy ez a kövér disznó kényelmesen elhelyezkedik. Hatalmas csõrével benyúl elõször jobb, majd bal szárnya alá, begyén felborzolja tollait, megrázza fejét, majd behúzott nyakkal félálomba pislantja szemeit. Bambán elõre meredõ, bárgyú tekintetébõl leolvasható volt, nem hogy a kezemre nem fog odarepülni, de egy lépést sem fog tenni. Ehelyett alsó ajkát lefittyentette, amitõl résnyire nyílott koromfekete csõre. Száraz ágakból rögtönzött hotelszobája ajtajára ezzel a félreérthetetlen mozdulattal rakta ki a „Ne zavarjanak!" feliratú táblácskát. Ez aztán mindennek a teteje, a legnagyobb arcátlanság, amit kiszolgáltatott helyzetemben elkövethet ellenem. Éreztem, ahogy agyamat elönti a vér, amitõl koponyám üregében olyan sötét lett, hogy alig láttam ki a saját fejembõl.
- El fogok késni, te dögkeselyû! - ordítottam torkom szakadtából.
Bambán rám meredõ tekintetébõl a következõ volt leolvasható: - Mit ordibál ez a hülye! Így nem tudok nyugodtan aludni.
Na most aztán elég! Letörök egy ágat és leverem ezt a halálmadarat, addig püfölöm, amíg olyan lapos nem lesz, mint egy palacsinta. Nem volt olyan cifra káromkodás, amit dühömben ne vágtam volna a fejéhez. Amennyiben szitkozódásaim záporesõként hullottak volna rá, annyi toll sem maradt volna rajta, mint egy grillcsirkén. Aztán lassan kifogytam a káromkodásból, és csak ültem a lovamon, kezemben egy kiguvadt szemû egérrel. El voltam fáradva, keseredve és késve. Most már mindegy, gondoltam magamban. Egy madár nyugalma gyõzedelmeskedett tajtékzó dühömön.
Úgy látszik, a feszültségnek vannak határai, míg a nyugalom határtalan.
Az ellenállás véges, míg az ellent nem állás végtelen.
Ezek a gyöngyszemek akadtak fenn a tanulság rostáján, mikor átszûrtem rajta az eseményeket. Közben a lemenõ Nap sugarai felrajzolták a diófa árnyékát a domboldal gyepszõnyegére, egy nyugodtan ülõ madárral az ágán. Ahogy a nagy vörös korong bukott a horizont alá, úgy közeledett felém az árnyék. Egyszercsak megmozdult, majd hallottam szárnyai csattanását, és már éreztem is karmai szorítását a kezemen.
Ez a kis varjú tanított meg arra, hogy aki kapcsolatba szeretne kerülni az erõvel, csak egyetlen dolgot tehet, nyitottá válik számára.”
„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.04.15. 16:22

Egy tudományosabb könyvbõl idézek...

"Nos akkor mire jó a hit?
A bölcsek tanítása szerint lényegében rendkívüli hatalommal bíró mentális eszközrõl van szó, amit fokozatosan értünk meg, és tanulunk meg használni. Környezetünk ugyanis engedelmeskedik a gondolat erejének. Minden új felfedezés, ami megcáfol egy korábban elfogadott, és tudományosan bizonyított "igazságot" ugyanazt az üzenetet közvetíti számunkra: minden elmélet bizonyítható és minden vágy teljesíthetõ mindaddig, amíg nem mond ellent a világegyetem belsõ törvényeinek.
A folyamat lényegében mindig ugyanaz. Elõbb megjelenik valamely magasabb szférában a kívánt eredmény mentális képe, majd fokozatosan letranszformálódik, és végül "testet ölt" az anyagi világban. Döntõ szerepe van tehát a mentális képnek, ami a teremtõ fantázia terméke. Ezen a szinten még semmi nincs, ami megakadályozhatná a mentális képet abban, hogy fokozatosan letranszformálódjék az anyagi világ szintjére. Minél jobban sikerül összpontósítanunk a gondolatra, minél tovább "látjuk a kívánt eredményt lelki szemeink elõtt" annál jobb lesz az eredmény.
A koncentrált gondolat ereje úgy viszonyul a szétszórt gondolat erejéhez, mit a lézersugár ereje a szórt fény erejéhez. A gondolat alakítja a környezetet, és akinek nagyobb az összpontosító képessége, természetesen könnyebben alakítja környezetét.
Hányszor mondták nekem, és hányszor mondjuk mi is gyermekeinknek, ha olyat mondanak, ami nem illik bele a szülõk világképébe: "Ó te csak fantáziálsz."
Nos, minden jel arra mutat, hogy a fantáziálásról alkotott mintegy lealacsonyító véleményünket lassan át kell értékelnünk, hiszen nap mint nap találkozhatunk olyan példákkal, amikor valaki a látszólag elérhetetlent is valóra tudja váltani, pusztán azért, mert gondolatban kitart célja mellett...
A hit ereje tehát nem más, mint a koncentrált gondolat ereje, ami kialakítja a belsõ képet. A külvilág csupán engedelmeskedik ennek a belsõ gondolati képnek.
Az egyetlen erõ, ami a gondolat erejével - vagy a "hittel" - szembeszegülhet, egy másik (esetleg tudat alatti) gondolatnak vagy "hitnek" az ereje. Ez a bizonyos tudatalatti gondolati kép kételkedik a tudatos gondolati kép megvalósulásának lehetõségében, így aztán az eredményt gyakran meg is hiúsíthatja. Érdemes kihangúlyozni, hogy a tudatalatti kép - vagy "hit" -, általában erõsebb. Az erre vonatkozó figyelmeztetést gyakran tanítómesék formájában maradt ránk.
[i]Volt egyszer egy szegény ember, aki gondterhelten bandukolt az erdõ szélén...
Amikor elfáradt, leült pihenni, és a hátát egy fának támasztotta.
Ekkor még nem tudta milyen fát válaszott.
Különös, mágikus fa volt ez. Olyan fa, ami minden kívánságát teljesíti annak, aki hozzáér.
A vándor elõször arra gondolt, milyen jó lenne most egy pohár víz.
Hirtelen azon vette észre magát, hogy egy pohár kristálytiszta víz van a kezében.
Meglepetten nézte, vizsgálgatta, meg is szagolta. Végül úgy döntött, hogy nem lehet veszélyes, és megitta.
Aztán megéhezett, és valami ennivalót kívánt. Az étel ugyanilyen hirtelen és bámulatos módon jelent meg elõtte, mint a víz.
"Úgy látszik teljesülnek a kívánságaim!" - gondolta meglepetten.
"Akkor hát szeretnék egy gyönyörû házat!"
Az elõtte lévõ völgyben megjelet egy ház. Arcán széles mosollyal szolgákat kívánt, akik a háznak gondját viseljék. Amikor ezek is megjelentek, úgy érezte, hihetetlen erõvel áldotta meg az Úr. Kívánt hát magának egy gyönyörû szép, és rendkívül intelligens asszonyt, akivel a szerencséjét megoszthatja.
Amikor ez is valóra váltmeglepõdve szólt a nõhöz:
"Várj csak egy kicsit! Mi történik itt? Nekem nincs ilyen szerencsém! Ez velem nem történhet meg!"
Abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondta...minden eltûnt.
"Tudtam" - mondta, és megrázta a fejét.
Aztán felállt, és gondterhelten bandukolt tovább az erdõ szélén...[/i]

Nos ez az: pontosan tudjuk, azaz csak tudni véljük, hogy mi az, ami "nem történhet meg!", nem vagyunk hajlandók elhinni, hogy mégis megtörténhet, és ezáltal hihetetlen módon megcsonkítjuk lehetõségink tárházát.
A hit ugyanis nem más, mint az összpontosított gondolat ereje, biztos tudás, megingathatatlan belsõ bizonyosság, aminek ereje abból fakad, hogy a világegyetem valójában egy kivetített gondolati építmény.
..."
„Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya mikor melletted ül és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.” /Gabriel García Márquez/
kisbergics
Gyakorlott
 
Hozzászólások: 1296
Csatlakozott: 2005.08.22. 20:50
Tartózkodási hely: Pécs

» 2006.04.09. 10:18

Most ráálltam [b]Manfred Kyber[/b] novelláira(?)
Itt van a [i]MEGEMLÉKEZÉS[/i] címû. (Lehet, hogy a HALÁL ÉS A KISLEÁNY- t is ide kellett volna tennem?... ::think:: Vagy a [b]Gondolkodjunk[/b]ba? Na mindegy. Itt van

[b]Manfred Kyber

MEGEMLÉKEZÉS[/b]

A híres anatómusnak, a régi egyetem pszichológiai intézete vezetõjének gyászszertartása mindinkább az akadémiai körök által a nagy eltávozott érdemei elõtt kinyilvánított megindító hódolattá lényegült át. A koszorúkkal és selyemszalagokkal teleaggatott katafalkot babér, meg virágok borították, és égõ viaszgyertyák övezték, elõtte pedig selyemvánkoson díszelgett az összes kitüntetés, amit a tudós kutató jogos büszkeséggel viselt ennek elõtte. A ravatal mindkét oldalán kivont karddal a testületek tisztségviselõi álltak, a hozzátartozók mellett teljes díszben az egyetem tanácsa foglalt helyet, valamint az összes professzor a fõiskoláról, és a hatóságok képviselõi. A pap éppen befejezte szívhez szóló beszédét:

"Kiváló ember volt, és kiváló tudós", jutott a végére, "azért lehetett az egyik, mert a másik is volt, hiszen a nagy kutató egyben nagy embert is jelent. A legnagyobbak egyikének ravatala elõtt állunk, szomorúsággal lelkünkben, mert õ elhagyott bennünket. De ezzel együtt sem szabad jajonganunk és gyászolnunk, hisz' ez a nagy eltávozott nem halt meg; tovább él õ, és munkában gazdag életének teljes fényében áll immáron Isten trónusa elõtt, ahogyan az írva vagyon: »...mert megnyugosznak fáradozásuktól és cselekedeteik követik õket...«"

Mindenki elfogódottan hallgatott és senkinek sem tûnt fel, hogy a pap szemmel láthatóan elfeledkezett egy csekélységrõl, hogy ugyanis a nagy eltávozott - aki feltehetõleg most épp Isten trónusa elõtt áll - egész életében azon a véleményen volt, miszerint Isten nem is létezik. De hát ilyen csekélységeket a gyászbeszédeknél legtöbbször elfelejtenek.

Ezután az egyetem rektora emelkedett szólásra - vastag hivatali aranyláncával a nyakában - és remegõ hangon, meleg szavakkal búcsúztatta híres kollégáját.

"Mindenkor öreg alma materünk dísze volt, ékessége a tudománynak, aminek egész életét szentelte. Mindannyiunk példaképe õ, és azoké is, akik majd utánunk jönnek, mert neve örök idõkig fog arany betûkkel ragyogni az emberi kultúra márványtábláján. Ezekben a komor és ünnepélyes pillanatokban szelleme túláradó bõségébõl csak egy morzsányit vagyok képes kiragadni; csak utalnék arra, mily fáradatlanul halmozott bizonyítást bizonyításra számlálatlanul sok állatkísérlet során. Be sem látható, micsoda hallatlan perspektívák nyíltak meg az orvostudomány ezen teljesen új tényei által a szenvedõ emberiség és a tudomány, mint olyan elõtt. Csak iparkodhatunk a hatalmas kutató nyomdokain, aki ily utakat mutatott nekünk. Mi, és az õt csodáló akadémiai ifjúság, kiknek az igazi emberség felé vezetõ útján vezére volt, hamvai elõtt fogadjuk, hogy folytatjuk és kiteljesítjük életmûvét az európai tudomány üdvére és szeretett hazánk dicsõségére. Nagy eltávozottunk nem szenvedett hiányt méltó elismerésben, s mint azt köszönettel megállapíthatjuk, a legmagasabb helyrõl is osztályrészéül jutott a kegyes jóindulat megnyilvánulása (minden ámuló pillantás a selyempárnákra tapadt, a jó pár fontot nyomó rendjelekre). Igen, még röviddel halála elõtt az öröm érte, hogy "excellenciás úr" megszólítással járó rendes titkos orvosi tanácsossá nevezték ki, s ez olyan megtiszteltetés, amit rajta keresztül egész iskolánk magáénak tudhat. De bármekkora is volt hírneve életében, még dicsõbb lesz emlékezete örök idõkre, és mi, aki gyászoljuk, tiszta szívünkbõl kívánjuk neki, hogy a munka utáni pihenés legyen osztályrésze, és kedvére andaloghasson az asphodelus-mezõkön minden idõk legnagyobb elméivel, kik közé munkássága emelte. Hadd zárjam beszédemet én is az elõzõ búcsúztató szavaival: »...és cselekedeteik követik õket...«"

Mindenkit eltöltött az áhítat, részben az európai tudomány, részben õkegyelmessége prédikációja okán. A magnifikus rektor csak azt a csekélységet hagyta figyelmen kívül, hogy az európai tudomány az asphodelus-mezõket mesének tartja, az elmúlt idõk nagyjairól meg azt állítja, hogy azok kémiai alkotóikra estek szét. De hát ezek csekélységek, és a manapság szokványos képzés elõjoga, hogy egy görög szót használjon arra, ami mögött nincs egyéb gondolat. Mert ha lenne... ó Istenem, hová juthatna mai civilizációnk, meg az európai tudomány!

Az állam képviselõje kifejtette, hogy az elhalálozott a modern államiság oszlopa volt, a város képviselõje meg közölte a magisztrátus egyhangú határozatát, miszerint utcát neveznek el a nagy halottról. A gyermekkórus elénekelt egy dalt. Régi dal volt egy régi korból, más emberek írták, más beállítottsággal és különösen hatott a mai napon elzengett dicséretek után. Nagyon halkan, idegenül, szinte földönkívülien szállt a légen át: "mi lesz majd, mi lesz majd, ha megérkezünk Szálembe, az arany utcák városába..."

Aztán a koporsót elnyelte a föld.

--- --- ---
--- --- ---

A halott egész idõ alatt ott állt mellettük. Úgy tûnt neki, mintha nem sok minden változott volna. Csak arra emlékezett, hogy egy nagy, fényes ragyogást látott, aztán minden újra ugyanolyan lett, mint egyébként, és alig jutott a tudatáig, hogy meghalt. Csak minden könnyebb lett körülötte, semmi súly többé, semmi anyagiság. Nagy csodálkozás vett rajta erõt - tehát csakugyan létezik élet a halál után, a régi tudománynak igaza volt, és az új tévedett. De hát szebb volt ez így, és nagyon megnyugtató, bár kezdetben nagyon kínozta, hogy senkivel sem tudott beszélni, hogy sem a hozzátartozói, sem a kollégái nem vették észre, mennyire közel van hozzájuk. Mindazonáltal vigasztaló volt hallgatni, ahogy annyira hihetõen beszéltek Isten trónusáról, meg az asphodelus-mezõkrõl. Persze a cím meg a rendjelek hiányoztak neki, és nem tûntek már megfoghatónak. De azért még a nagy tudós volt, a híres kutató, nem? Hát nem azt mondja az Írás: »...és cselekedeteik követik õket...«?

Egyedül maradt, és a tér körvonalai lassan elsötétülve beleolvadtak a tértelenségbe. Nagy csend lett, csak a távolból hallatszott az elhaló dal néhány foszlánya: "...ha megérkezünk Szálembe, az arany utcák városába..."

Hát az most eljön, talán azonnal. Nagy feszültség töltötte el, de ebben a feszültségben volt valami félelem, valami elmondhatatlan, valami egész lényét betöltõ, nagy, tétova kérdés. Közben annyira sötét lett, hogy semmit sem lehetett már látni.

Aztán kivilágosodott, és egy angyal állt elõtte. Tehát ez is létezik. Akkor Istennek is kell lennie, meg a sok halottnak, akik éltek valaha, meg az égi Jeruzsálemnek is. Milyen szép is mindez! De az angyal nagyon komornak és szomorúnak látszott.

"Hová akarsz menni?" kérdezte.

"A Paradicsomba."

"Gyere" mondta az angyal.

Nagy, sötét kapuk tárultak fel hangtalanul és beléptek egy metszõen megvilágított terembe. A falak vérvörösek voltak és a padlón számtalan megcsonkított állat gubbasztott reszketve. Széttrancsírozott tagjaikat a halott felé nyújtották és megvakított, kioltott szemekkel néztek rá. Sor sor után, a végtelenbe nyúlóan.

"Itt vannak a szukák, akiknek élõ testébõl hasítottad ki kölyküket. Hát nem voltak-e neked is gyerekeid, akiket szerettél? Ha majd a gyerekeid meghalnak, és apjukat keresik a Paradicsomban, hát itt megtalálnak. Ez az a Paradicsom, amit magadnak alkottál. Itt vannak a macskák, kiknek hallását a legszörnyûbb kínzásokkal roncsoltad szét. Isten olyan finom hallással ajándékozta meg õket, hogy az a teremtés csodája. Mást se fogsz hallani, mint azt. Itt vannak a nyulak és a majmok, akiknek elvetted szemük világát. Isten azért adta nekik, hogy lássák a Napot. Nem láttad te is a Napot egész életeden keresztül? Ezentúl nem fogsz mást látni, mint ezeket a megvakított és kioltott szemeket. Tovább vezesselek? Ez egy hosszú, nagyon hosszú sor..."

"Ez rettenetes", mondta a halott.

"Az", válaszolta az angyal.

"Hát ezek az állatok is élnek tovább?" kérdezte a halott.

"Ezek az állatok Istennél élnek tovább", mondta az angyal, "te nem jutsz oda, mert elõtted állnak, hogy bepanaszoljanak, és nem engednek át. Amit itt látsz, ez az egykori képmásuk, ez a te mûved, ez veled marad. Minden elszenvedett kínjukat magadon fogod megtapasztalni, mígnem újra leszületsz majd a Földre, hogy vezekelj. Hosszú út lesz, és szomorú. De nem csak õk lesznek útitársaid, van még egy másik is, nézd, itt áll elõtted, mûved legközepén!"

A halott felnézett és egy iszonytató kísértetet pillantott meg, emberi arccal, véres-mocskos lepelbe burkoltan, késsel a kezében.

"Ez a legborzalmasabb, amit valaha is láttam", mondta a halott és olyan iszonyt érzett, mint még soha. "Ki ez a rettenet? Ezt is mindig látnom kell?"

"Ez te vagy", válaszolta az angyal.

"De a tudomány?" kérdezte amaz félénken, "hát nem szolgáltam? Nem tartozom-e a legnagyobb elmék közé, még ha el is követtem ezeket a dolgokat?"

"A legnagyobbak testvérei voltak az állatoknak, s nem hóhérai", mondta az angyal, "õk hátat fordítanának neked, ha valaha is a közelükbe merészelnél kerülni. De te nem is jutsz a közelükbe. Te egy nulla voltál, nem pedig nagy elme. Te magad is tudtad, hogy egy nulla vagy, tudtad, hogy semmi nem jut az eszedbe, és ezért csináltad - hiúságból - mindezeket a borzalmakat, abban a reményben, hogy a véletlen esetleg feltár elõtted valamit a természet titkaiból, ha kicsikarod tõle. Ehhez jött még a fejletlen lelkek gyilkolási kedve és uralkodni-vágyása. Látod mindezt? Tisztán megfigyelheted a tükörképeden; hûen felrajzolta minden vonásodat. Maradj vele, mosd ki szennyes és véres ruháját, míg fehér nem lesz, mint a hó! Eltarthat ezer évig, talán tovább is. Maradj vele, hisz nem tudsz tõle elmenekülni. Õ a társad, Istennek ezek a megnyomorított teremtményei pedig a Paradicsomod!"

"Ez mind igaz", mondta a halott, "de ha úgy is gondoltam és úgy is tettem, mégis csak eljutottam egy felismeréshez. Hát nem áll ki értem a tudomány?"

"Felismerést bûn árán?" kérdezte az angyal. "Régen voltak a tudománynak felismerései, mikor még templom volt. Megmutatom neked, hogyan néz ki ma a tudományotok."

Csúnya sárga fény villant fel és a halott egy bolondot látott a földön ülni, aki véres kezekkel kártyavárakat épített. Egy széllökés fellökte a kártyákat, mire a bolond újra felépítette, és kezdõdött elõröl...

"Ez minden?" kérdezte a halott és segélykérõen kapaszkodott az angyal leplébe.

"Ez minden", mondta az. "hát nem tanítja a tudományotok azt is, hogy nincs Isten és nincs bûnhõdés és nincs élet sem a halál után? Most mennem kell, te meg maradj a Paradicsomodban."

A halott egyedül maradt a Paradicsomában és nézte minden órában, nap mint nap, évrõl évre. Ez voltaképpen nem is mérhetõ idõvel, mindenesetre tudományosan nem, pedig hát az az egyedül mérvadó, nem? Messzi távolból halkan hallatszott egy elmúlt kor régi dala, alig észlelhetõen és visszhangosan: "mi lesz majd, mi lesz majd, ha megérkezünk Szálembe, az arany utcák városába..."

Talán mégis csak jelent ez a dal valamit, hiszen mindannyiunknak meg kell egyszer halni. De hát ki gondol erre ma, a felvilágosult európai tudomány korában?

Az újságok hosszú hasábokon búcsúztatták a híres, nagy kutatót és tudóst, õexcellenciáját, a rendes titkos orvosi tanácsost, kinek halála pótolhatatlan veszteséget jelent a tudomány számára, ám kinek nevét örök idõkre megõrzi majd az emberiség történelmének dicsõségtáblája, pompázatos jeleként haladott kultúránknak, és emlékmûként az eljövendõ nemzedékek számára, mint az elõttük járók egyik legjobbikát. Tisztelegjünk a nagy halott elõtt!

Igen, »...mert megnyugosznak fáradozásuktól és cselekedeteik követik õket...«



Nekrocar
Újonc
 
Hozzászólások: 140
Csatlakozott: 2005.11.08. 23:10

ElőzőKövetkező
cron